Az egykori recski gulag öröksége minden magyar embert érint. Ha fellapozzuk a családi kalendáriumot, biztosan találunk olyan rokont vagy jó barátot, aki valamilyen módon áldozatul esett a legsötétebb kommunista elnyomásnak, vagy egyenesen megjárta az elnyomás jelképének s egyben legkegyetlenebb intézményének számító tábort. Az ő utódaik, unokáik és dédunokáik vagyunk mi, XXI. századi magyarok. Ezért múltunk kellő mélységű feldolgozása is közös feladatunk.

Nagymamám négy és fél évet ült Rákosi börtönében, koncepciós per következményeként. Sose felejtem el, amit a rehabilitációjáról szóló okiratban olvastam: „folytatólagosan elkövetett hazaárulás és hűtlenség”. Ez volt a bűn, amit rákentek. Én mindig úgy gondolok erre a „vádiratra”, mint ami valójában elismerés. A kommunista diktatúrát elárulni igazából érdem. Érdekes módon sosem beszélt szomorúan azokról az évekről. A szörnyűségek ellenére mindig azt hangsúlyozta visszaemlékezéseiben, milyen igaz barátokat szerzett, akikkel a keserűségek közepette igyekeztek elviselhetővé tenni egymásnak az elviselhetetlent, így váltak egymás fogadott családjává. Ezek nélkül a barátok nélkül nemcsak a fogság éveit, hanem az azt követő hosszú évtizedeket sem lehetett volna túlélni.

Éppen ezért egy méltó emlékhelyet kialakítani mindannyiunk közös ügye! Elődeink együtt vészelték át a diktatúra elnyomását, s a köztük lévő kapocs alapot szolgáltat az emlékezésre.

Közösen kell emlékeznünk azokra, akiket itt a létező szocializmus idején egy világboldogítónak hazudott eszme nevében megkínoztak, testileg és lelkileg megtörtek, vagy meggyilkoltak. Emlékeznünk kell arra a mérhetetlen szenvedésre, amin Recsken az ország minden településéről, társadalmi rétegéből származó másfél ezer rab a Rákosi-diktatúra legsötétebb három éve alatt keresztülment.

De bármilyen furcsán is hangozzon, nekünk kései utódoknak el kell tanulnunk felmenőink derűjét és meg kell tanulnunk ünnepelni is. Ünnepelni, hogy annyi fájdalom és szenvedés után végül mégis győzött az igazság és a szabadság is. Szerencsés dolog ez, mert az élet nem mindig igazságos, s nem minden helyzetből jönnek ki végül győztesen a jók, s vesztesen a rosszak. Velünk megtörtént ez a szerencse! A diktatúra elporladt, s vele együtt a világboldogító ideológia a történelem szemétdombjára került – legalábbis egyelőre.

Meg kell tanulnunk kitartani értékeink mellett is. Ma már ugyan nem kell létező szocializmus elnyomása alatt élnünk, de azok az eszmék, amelyek az egykori rezsimet létrehozták, nem tűntek el. Sőt, egyre népszerűbbek, s népszerűségük Nyugaton soha nem látott mértéket ölt. Mi magyarok, és közép-európaiak tudjuk, mert a bőrünkön tapasztaltuk, hova vezetnek ezek az eszmék. A valóság tagadása, a szélsőséges egalitarizmus, az elvont ideákon alapuló feltétlen világjobbítás mindig megszüli a maga diktatúráját. Ezért nekünk az a sajátos küldetés jutott osztályrészül, hogy felemeljük szavunkat és jelezzük, ha úgy látjuk, az elnyomás veszélye közeleg.

Ezért hát a Recski Nemzeti Emlékpark feladata többrétű. Egyszerre állít emléket a kényszermunkatáborban raboskodóknak és a kommunista diktatúra áldozatainak, ad teret és helyet annak megünneplésére, hogy a jó végül győzedelmeskedett a rossz felett, s szolgál annak mementójaként, hogy ellen kell állnunk az új világot hirdető ideológiák és utópiák szabadságrontó törekvéseinek.

Abban szeretnék közreműködni, hogy a Recski Nemzeti Emlékpark is ebben a szellemben épüljön meg.